A bankszektor saját forrásaiból nem tudott választ adni a technológiai kihívásokra, ezért az IT-szolgáltatások egyik legnagyobb megrendelőjévé vált
Seres Krisztián – Schönherz Meetup 2019, Budapest
A 20. század végéig a bankszektor élen járt a technológiák használatában és fejlesztésében, gondoljunk csak az ATM-ekre vagy a SWIFT kontinenseken átívelő utalási rendszerére. Napjainkra elvesztette újító és úttörő szerepét. Saját erőforrásból nem tudott választ adni a technológiai kihívásokra, a szektor az IT-szolgáltatások egyik legnagyobb megrendelőjévé vált.
Számlanyitás, ügyfél-azonosítás, PIN-emlékeztető: csak néhány folyamat, amelynek elintézéséhez nyitvatartási időben meg kell látogatni egy bankfiókot. A fiataloknak – elsősorban az Y és a Z generációnak – arra van igényük, hogy bárhonnan és bármikor okostelefonnal elintézhessenek bármit, amihez éppen kedvük van.
Ezeket a funkciókat az új generációs fintech megoldások könnyen el tudják látni, mert 21. századi követelmények köré épülnek, gyakorlatilag a nulláról. A tradicionális bankok 20. századi rendszereket használnak – a technológiai tehetetlenség miatt kerültek versenyhátrányba.
Egy 19. századi katasztrófa érdekes hasonlattal szolgál arra a problémára, miért küzdenek ma a bankok évtizedes múltra visszatekintő alaprendszereikkel. Seattle belvárosát 1889-ben teljesen elpusztította egy tűzvész. A nagy tűz előtt a várostervezők munkáját az áradások nehezítették, ugyanis Seattle árterületre épült, ezért időnként a város víz alá került. Egészen a katasztrófáig nem foglalkoztak ezzel a problémával érdemlegesen. A járdákon és a kőépületek falán kívül a tűz semmit sem hagyott maga után. Az újjáépítési munkálatok két kockázatkezelési döntés figyelembevételével kezdődtek meg: először is az elavult faszerkezet helyett akkoriban modernnek számító anyagokat, téglát és vasbetont használtak, másodszor az utcaszintet megemelték négy méterrel. Az új épületeket betonoszlopokra húzták fel. Az épületek közötti járdákat és utakat boltívekkel támasztották alá, ezek alatt a régi útszakaszokat meghagyták. Az új felszín alatti régi épületek falait, bejáratait változatlanul hagyták. Az új utcaszinten üvegtéglákat helyeztek el, így a járókelők betekintést nyerhetnek annak a kornak az építészeti megoldásaiba, amelyre a modern város alapjai épültek.
Vajon ha a mai modernnek számító banki rendszereken egy ilyen múltba tekintő ablakot lehetne nyitni, akkor milyen rétegeken át összekapcsolódó rendszerek halmazát láthatnánk? Egy olyan, akár hatvan éve növekvő implementációs gyűjtemény tárulna elénk, amelyben annyi a függőség, az alrendszerek egymásra utaltsága és a szatellitrendszer, hogy gyakorlatilag lehetetlen lenne hatékonyan versenyeznie a friss és fürge fintechekkel.
Az ilyen szoftverhalmazt hívjuk legacy rendszernek. A legacy nem szitokszó, az ezzel a jelzővel illetett rendszerek a velük szemben támasztott követelményeket teljes mértékben teljesítik, ám nagyon nehezen képesek befogadni az új fejlesztéseket. Amint egy ilyen rendszer nem képes hozni az elvárt követelményeket, elavult rendszerről beszélünk.
A legacy rendszereket elavult platformra fejlesztették, általában rég nem támogatott vagy gyártott hardverre készültek. Olyan nyelven vagy keretrendszerben megírt alkalmazások, amelyeket egyre kevesebb szakember ismer. Ilyen például a Cobol, amelynek első verziója 1959-ben jött ki.
1997-ben a Gartner csoport úgy becsülte, hogy körülbelül 200 milliárd sornyi Cobol-alkalmazás létezik világszerte, amely az összes üzleti alkalmazás 80 százalékát adta, ezek sok esetben jelenleg is a banki struktúrák alapját képezik. Aggasztó viszont, hogy alig találunk helyet, ahol oktatnák ezt a nyelvet.
Mainframe-képzések indulnak, amelyeket a cégek maguk finanszíroznak, és garantált álláslehetőséget biztosítanak a képzést elvégzők számára. További kritikus pont, hogy automata, de akár manuális tesztek futtatása is nehéz vagy lehetetlen, éppen a technológia elavultsága miatt, így továbbfejlesztésük extrém módon kockázatos.
A piacon többet beszélnek a háttérrendszerek cseréjéről, modernizációjáról, mint amennyit tesznek érte. Egy IT-alrendszer önmagában nehezen megfogható, hiszen egy adott funkció, amelyet ellát (például tranzakciókért felelős alrendszer) mélyen található, és különböző implementációs rétegek fedik. Egy ilyen nehezen körülhatárolható, de jól működő rendszer cseréjére a döntéshozók könnyen nemet mondanak, amikor megtudják, hogy a csere évekbe telik, és sok esetben dollármilliárdokba kerül. Az öregedő core-rendszerek frissítése mellett mégis számos dolog szól.
Talán az első ilyen a kockázatcsökkentés. A kockázat a szakmában jártas fejlesztők kiöregedése és az utánpótlás hiánya. Ezek mellett fontos lenne a pénzintézeteknek az agilisabb működés. A rengeteg egymással összefüggő alrendszer miatt gondot okoz például egy új fejlesztés becslése, arról nem is beszélve, hogy egy új funkció kifejlesztése sokkal hosszabb ideig tart, mint egy modern struktúrában. Magasabbak a fenntartási költségek, mint az új technológiák használatakor, elég csak arra gondolni, hogy egy modern szoftver töredéke annyi kódot futtat, mint egy hatvan éve toldozgatott öreg monstrum.
Egy pénzintézet IT-infrastruktúrája nem sokban tér el a Föld geológiai modelljétől. Középen az alaprendszer (a mag). A magban találhatók az évtizedek óta működő rendszerek, amelyek köré alkalmazások hada épült.
A legtöbb bank több core-rendszerrel rendelkezik, amelyek funkciójuk szerint felelhetnek a letéti számlákért, megtakarításokért, könyvelésért, kölcsönökért és a tranzakciókért. Ezekre a magrendszerekre épül az összes szolgáltatás, mint például a call center, az online bankolás vagy a mobilalkalmazás.
A bankok különböző stratégiákat dolgoztak ki, hogy modernizálják az alaprendszert és a perifériaszolgáltatásokat, ezáltal csökkentsék vagy adott esetben teljesen megszüntessék a legacy technológiában rejlő kockázatot. A megőrző stratégia alkalmazásakor az alaprendszert egy új technológiával fedik el. Ilyenkor az alaprendszerbe invesztált munka nem vész el, a stabilitása megmarad, de a kockázati tényezők sem változnak. Az egyszerűsítő stratégia esetében a redundáns funkciókat a külső rétegekből az alaprendszerbe integrálják, ezzel csökkentik a külső rétegek komplexitását. Tipikusan akkor alkalmazzák, ha a fejlesztésbe fektetett erőforrások rövid távú megtérülése a cél.
Teljes csere esetén az alaprendszert teljes egészében lecserélik modern megoldásra. Ekkor megszűnnek a hosszú távú kockázatok, a core-t körülvevő megoldások változtatása nélkül. A kudarc kockázata ennél a stratégiánál a legnagyobb. Kisebb kockázatú, de hosszadalmasabb lehetőség a szakaszos csere.
Az úgynevezett greenfield stratégia nulláról építi fel a core-t és az azt körülvevő szolgáltatásokat is. Új technológiára épülve, legacy komplexitás nélkül, modern igényekre szabva. Idővel fog csak stabilan, biztonságosan és megbízhatóan működni. Ezt a megközelítést alkalmazzák új szervezetek vagy olyanok, amelyek egy meglévő bankról válnak le, mint például egy spinoff fintech cég.
A kevésbé radikális megközelítések (megőrző, egyszerűsítő, szakaszos csere) megkímélik a piaci szereplőket a big bang stratégiához hasonló meredek kihívástól, de idővel ezen projektek is újabb modernizációra szorulhatnak.
Stratégiától függően hat-tizenkét hónap tervezést általában kettő-öt éves implementációs időszak követ.
Egybehangzó vélemény, hogy minden bank digitalizálni fogja alaprendszerét 2025-re, vagy az analóg halált kockáztatja. A rugalmas, modern core-rendszer a siker és a bukás közötti különbséget jelentheti. Vannak azonban fejlődést gyorsító megoldások is. (Erről bővebben: Új sláger a fintechben: a banki kiszervezések, Világgazdaság, 2019. december 30. – a szerk.) Nem egyértelmű, hogy minden banknak mindent házon belül kell megoldania, az autóiparban konkurens márkák állnak össze közös platformokat fejleszteni, vagy navigációs és egyéb szoftvereket szállítanak nekik a bigtechek. Ha a bankszektor is tanul az ehhez hasonló jó példákból, könnyen újra az élre kerülhet az új technológiák terén.
Tanulmányomat a Világgazdaság jelentette meg.
